Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeire emlékezünk az idén is a XVI. kerületi Erzsébetligetben. Sajátos helyzet, hogy itt korábban a Magyarországot „ideiglenesen” megszálló szovjet csapatok tisztjei számára építettek lakóházakat. Ezt a területet több mint harminc évig ők is birtokolták, mára viszont Erzsébetliget a kerület egyik gyöngyszemévé vált.

A XVI. kerület történetében különös aktualitása van az 1956-os forradalom és szabadságharc 63. évfordulójának: 1956. novemberében a mátyásföldi repülőtérről hurcolták el Nagy Imre egykori miniszterelnököt és családját a szovjet csapatok. A repülőtér ma már gyakorlatilag nem létezik, de 1956 kapcsán emlékeznünk kell erre is.

Magyarországon 1956 októberében békés tüntetéssel kezdődő, majd fegyveres felkeléssel folytatódó forradalom bontakozott ki a kommunista diktatúra és a szovjet megszállás ellen. A budapesti műegyetemisták október 22-i nagygyűlésükön 16 pontban foglalták össze követeléseiket, másnapra pedig tüntetést szerveztek akaratuk nyomatékosítása és a lengyel munkástüntetések iránti szolidaritás kinyilvánítása érdekében.

A követelések között szerepelt a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, új kormány létrehozása Nagy Imre vezetésével, a magyar–szovjet kapcsolatok felülvizsgálata, általános, titkos, többpárti választás, teljes vélemény- és szólásszabadság, a szabad rádiómegteremtése. A budapesti Petőfi-szobornál tartott október 23-i tüntetésen a kommunista rendszer emblematikus figurái, Rákosi Mátyás és Gerő Ernő elleni jelszavak hangzottak el, s a résztvevők követelték a szovjet csapatok kivonását.

A zászlókból kivágták a szovjet mintára készült címert, így lett a lyukas lobogó a forradalom jelképe. Aznap este Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) elsőtitkára – akit júliusban állítottak Rákosi Mátyás helyére – rádióbeszédében a megmozdulást ellenségesnek minősítette, és minden követelést elutasított. A beszéd elhangzása után a békés tüntetés szinte órák alatt népfelkeléssé, majd a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása után fegyveres szabadságharccá változott. Az esti és éjszakai órákban a fegyveres csoportok elfoglalták a Magyar Rádió és a pártlap, a Szabad Nép székházát, a telefonközpontot, a lakihegyi rádióadót, emellett több fegyverraktár, laktanya, rendőrőrs és üzem is a felkelők kezére került.

A Dózsa György úton, a mai Ötvenhatosok terén ledöntötték az elnyomás gyűlölt jelképét, a Sztálin-szobrot. A budapesti és vidéki tömegmegmozdulásokat véres atrocitások kísérték: október 25-én a Parlament előtt a környező épületekből szovjet harckocsik nyitottak tüzet a tüntető tömegre, 26-án Miskolcon, Mosonmagyaróváron, Kecskeméten, Nagykanizsán dördült el a karhatalom sortüze. Október 30-án pedig Budapesten a Köztársaság téri pártszékház ostroma lincseléssé fajult.

A szovjet csapatok november 4-i beavatkozása után a budapesti utcai harcok, továbbá a salgótarjáni és az egri sortűz követelt számos halálos áldozatot. A Rákosi-diktatúra miatt kirobbant forradalom irányítása az MDP reformkommunista szárnyának kezében összpontosult, amelynek központi alakja Nagy Imre volt, aki október 24-én kormányfői megbízást kapott, és akivel november elejéig együtt haladt Kádár János, az MDP – Gerő Ernő helyére 25-én megválasztott – elsőtitkára. A forradalom napjait politikai fordulat jellemezte: újjáalakultak a korábban megszüntetett politikai pártok és szervezetek. Nagy Imre rugalmasnak bizonyult. s megváltoztatta kormányát, bevonva a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven megújult MDP-vel együttműködésre hajlandó pártokat, a Független Kisgazdapártot, a Parasztpártot és a Szociáldemokrata Pártot.

A politikai paletta sokszínűvé válásához hasonlóan az utcán harcoló fegyveres felkelők és a tüntetők sem voltak egységesek, de a nemzeti függetlenség visszaállítása, a diktatúra lerombolása mindegyikük céljai között szerepelt. A forradalom sorsát a szovjet katonai invázió pecsételte meg november 4-én, néhány nappal azután, hogy Nagy Imre november 1-jén kihirdette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. A hatalmat Kádár János szovjetek által támogatott Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya vette át, míg a fegyveres felkelők utolsó csoportjainak ellenállását november 10–11-e táján törte le a szovjet túlerő.

Az 1956. október 23. és 1957. január 16. közötti összecsapások mérlege 2652 halott, 19 ezren sebesültek meg, s az országot mintegy kétszázezren hagyták el. Egy 1991-ben készült hivatalos statisztika szerint a szovjet hadsereg 669 katonája halt meg, 51 pedig eltűnt.

A forradalom leverését kegyetlen megtorlás követte: a kivégzettek száma különféle becslések szerint 220-340 volt. Koncepciós per nyomán végezték ki a forradalom vezetőit: Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót 1958. június 16-án. Szilágyi Józseffel, Nagy Imre személyi titkárával már 1958 áprilisában végeztek, Losonczy Géza államminiszter pedig a per tárgyalása előtt hunyt el a börtönben. Emellett ezreket ítéltek börtönbüntetésre, internálásra.

Az 1956. októberi eseményeket hosszú ideig csak ellenforradalomként lehetett emlegetni. A fordulópont 1989 januárjában következett be, amikor Pozsgay Imre – az MSZMP vezetőségének tagjaként – népfelkelésnek minősítette a történteket. Még ugyanabban az évben, 1989. október 23-án Szűrös Mátyás, az országgyűlés köztársasági elnöki teendőket ellátó elnöke Budapesten kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. A rendszerváltozás után összeült szabad országgyűlés első ülésnapján, 1990. május 2-án október 23-át törvényben nemzeti ünneppé nyilvánította.

Borisz Jelcin orosz államfő 1992 novemberében magyarországi látogatása során az országgyűlésben mondott beszédében megkövette a magyar nemzetet az 1956-os szovjet beavatkozás miatt. Késő bánat – mondhatnánk.

Az Erzsébetligetben – ahol ma az egykori szovjet „birtok” helyén lakóparkot alakítottak ki, s ott színház, uszoda és orvosi rendelő is működik – a Forradalom lángja emlékműnél október 23-án a forradalomra és Nagy Imrére is emlékeznünk kell. A tényszerűség kedvéért: „az ügy lezárása érdekében a magyar kormány (...) ezúton írásban is megismétli a szóban több ízben tett kijelentését, hogy Nagy Imrével (...) szemben nem kíván megtorlást alkalmazni” – ezt tudatta Kádár János 1956. november 21-én a jugoszláv kormánnyal, amelynek budapesti nagykövetéségén az egykori miniszterelnök menedékjogot kért.

Nagy Imre – aki a múltját megtagadva a demokratikus többpártrendszer mellett tette le a voksát – hitt az ígéretnek, és másnap lemondott a menedékjogról, ám november 23-án a mátyásföldi repülőtérről a családjával együtt Romániába deportálták. Azután 1958 júniusában halálra ítélték, és másnap ki is végezték.

Legyen mindannyiunk számára üzenet – s ez 1956 örök tanultsága –, hogy a másként gondolkodókkal érdemi vitát kell folytatni, és nem a ma már szerencsére csak jelképes bitófára küldeni őket.

(Fotó: archív felvétel Nagy Imréről, a mártihalált halt miniszterelnökről)