Az egészségügy súlyos hiányosságaira figyelmeztet a területi ellátási kötelezettség szabályozása: amennyiben valaki azonnali kórházi ellátásra szorul, könnyen lehet, hogy azt a sürgős beavatkozás szükségességének ellenére elküldik a lakóhelye szerint illetékes intézménybe. Ám ha ott nincs szabad ágy, maga keressen ellátást máshol. Erről szól egy választóm története.

Az éppen a hatvanas éveinek küszöbén járó Eszter – miután névtelenséget kért, a továbbiakban hívjuk így –, a szokásos foglalkozás-egészségügyi vizsgálaton jelezte panaszait az orvosnak. A szakember javasolta, hogy végeztessen vércukormérést, mivel nem áll rendelkezésére a bárki számára néhány ezer forintért beszerezhető műszer. Az első kérdés: akkor minek az üzemorvos, ha ilyen alapvető eszközzel sem rendelkezik?

De most ezen lépjünk túl, a vércukorszintmérést valahol csak elvégezték, és az eredmény riasztó volt: 31-es, másodjára 28-as értéket mértek, ami csaknem kómaközeli állapot bekövetkeztével fenyeget, hiszen a normális érték legfeljebb hét körül van. Ezért a magánegészségügyi szolgáltatónál mentőt akartak hívni, de Eszter saját felelősségére úgy döntött, hogy saját lábán elmegy a közeli Uzsoki utcai kórházba.

A sürgősségi betegállátó osztályon rendben is ment a dolog: reggel nyolc előtt ért oda, és szinte azonnal megvizsgálták, majd infúzióra kötötték. Ám csak fél 11-ig tartották ott, és bár lett volna hely a diabetológiai osztályon, elküldték 20-as vércukorszintértékkel, mert XVI. kerületi lakosként a kistarcsai kórház az illetékes. A mentőszállítást azonban itt is felajánlották, de Eszter másként döntött.

Az asszonyt így a gyermeke vitte el a Flór Ferenc Kórházba, ahová fél 12 körül érkeztek meg. Hiába mutatta azonban be az Uzsokiban kapott papírokat, mindössze egy nővérig jutott, aki közölte, hogy a diabetológiai osztályon nincs hely. Az osztályos orvos viszont arra sem vette a fáradtságot, hogy kijöjjön a szobából, felmérje a beteg jelenlegi állapotát, és mérlegelje a kezelés megkezdését.

Azt javasolták neki, hogy menjen az ottani sürgősségi betegellátó osztályra, ahol elvégeztek rajta egy Covid-tesztet. Az szerencsére negatív eredményt hozott, de az alapbetegségével – a vércukorszint súlyos emelkedésével – nem foglalkoztak, ám felküldték a másik belgyógyászati osztályra az, „elfekvő részlegbe”. Oda megérkezve a bejelentkezési pultnál közölték, hogy előreláthatóan fél 4 körül szabadul fel ágy, addig helyet lehet foglalni a folyóson – vagy egy ötszemélyes kórterem közepére betolnak egy ágyat, ahová ruhástul le lehet feküdni, és „majd” jön az orvos. Eszter kiült a folyosóra, és várta az egészségügyi ellátást fél háromig étlen-szomjan.

Szóval Eszterrel senki nem foglalkozott, így elveszítette a türelmét, és jobb híján gyermeke segítségével próbált saját maga olyan intézményt keresni, ahol érdemi kezelésre számíthat. Minden létező kapcsolatot megmozgattak, mire találtak egy pest megyei intézményt, ahol privát betegként készek voltak fogadni. Az asszonyt azonnal kivizsgálták, és megfelelő ellátásban részesítették, s mire ez a dolgozat megjelenik, talán már haza is térhetett.

Eszter kérdése azonban jogos: miért fizette csaknem negyven évig az egészségbiztosítási járulékot? Amúgy szerencsés ember, mert a szülésen és egy orrsövényműtéten kívül eddig nem volt dolga az állami egészségüggyel. A nőgyógyásznak és a fogorvosnak pedig magánrendelésen fizet. Nem mellesleg ez a történet is saját zsebből finanszírozott komoly kiadást jelent, amit biztosan nem lehet minimálbérből fedezni. Akinek nincs pénze megfizetni a privát kezelést, az ne is reménykedjék az alaptörvénybe belefoglalt tisztességes orvosi ellátásban?

Ami pedig a területi ellátási kötelezettséget illeti: ha bajba kerülünk, győz a bürokrácia. Kész szerencse, hogy Eszter hivatalos lakcíme nem Záhonyban vagy Szombathelyen van, mert akkor a fél országot át kellett volna utaznia a mindenkit megillető egészségügyi ellátás elérése érdekében. Vagy a gyors ellátás érdekében mélyen a zsebébe nyúl, amit nem mindenki engedhet meg magának.

(Fotó: Facebook)