Egy XVI. kerületi lakos fordult hozzám, és írta le a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos történetét. A lehetőségem azonban csak annyi, hogy közzé tehetem, mi történt vele és a férjével. Az alábbiakban némileg szerkesztett formában, az érintett hozzájárulásával – de név nélkül – közöljük az idős házaspárnak az ő szemszögükből megélt kálváriáját.
Az oltást sem én, sem az idősebb, 90 éves férjem nem kapta még meg – írta a nekem címzett elektronikus levélben néhány napja egy idős hölgy. Ennek a következménye az lett, hogy 4. hete fekszünk itthon, mert a legnagyobb elővigyázatosság betartását szem előtt tartva is elkaptuk a covid-vírust. Bár mindketten az idősebb korosztályba tartozunk, (a férjem pláne, de hála istennek, nincs szervi betegsége), talán túléljük ezt a borzalmat. Február 25-én voltunk a Jókai utcai SZTK-ban a laborban, és teljes egyértelműséggel mondták és mondom én is, hogy ott kaptuk el a fertőzést. Végső soron nem is az a kérdés, hogy hol sikerült összeszednünk a bajt, de sajnálatos módon megtörtént. Elmondhatom, hogy borzalmasan rosszul voltunk két és fél hétig, lábra állni sem tudtunk, enni nem tudtunk, volt hányás és rosszullét, szóval leírni sem lehet, hogy az ember milyen érzésekkel teli fekszik, de legalább itthon.
Ami a problémánkat borzalommá tette és teszi, hogy a háziorvosunk, akihez vagy 35 éve tartozunk, több mint egy éve nem jár be a praxisba, mert fél, nehogy megkapja a vírust (ő 76 éves a tudomásom szerint). Érthetetlen számomra, miként lehet azt így elintézni, hogy a nővér olt és aztán ezzel kész is az orvostudomány részéről kapott segítség. Én hívtam föl kínok-kínját kiállva, amire el tudtam neki telefonon mondani, hogy mik a tüneteink, és akkor 5 nap múlva jöttek tesztelni. Egyértelmű volt, hogy mindketten pozitívak vagyunk! Igen ám, de akkor következett a dilemma, hogy ki fog rajtunk segíteni, tanácsokkal ellátni – vagy magunkra leszünk hagyva, aztán majd csak lesz valahogyan, mert vagy kibírjuk vagy meghalunk!
Két felnőtt fiunk van, az egyik a közös házban az emeleten lakik, a másik közvetlenül a mellettünk lévő házban él. Mindkettő szülőszerető, rendkívül rendes, jó gyerek, ők vigyáztak ránk. Amikor orvosi kérdésünk akadt, márpedig akadt, akkor a fiam telefonált minden alkalommal az ügyeletre, és ott kértünk tanácsot, segítséget.
Sajnos a háziorvosi rendelőben a telefon állandóan foglalt volt és van – megítélésem szerint az oltás miatt félretették a kagylót –, ezért velük kommunikálni nemigen lehetett. A doktor úr lakásán a telefon állandóan azt mondta – most is napok óta –, hogy „ezen a számon hívott fél nem található”. Az eltelt lassan 1 hónap alatt talán 3 alkalommal sikerült a doktor urat telefonvégen elcsípnem, de ez is annak köszönhető, hogy a sors úgy hozta, hogy mielőtt elkapott minket ez a betegség, véletlenül megtudtam a nővér mobilszámát, így esetenként sikerült elérnem őt és megkértem, hogy milyen kérdésekkel szeretnék a doktor úrhoz fordulni, és mindezt ő tolmácsolta.
Ma már erősebbnek érzem, és igyekszem nem elhagyni magam, de a mai napig nem kaptam egy papírt a lefolyt betegségről, egyáltalán túl vagyunk-e már rajta? Egyébként megjegyezni kívánom, hogy egy alkalommal, amikor a férjem nagyon rossz állapotban volt, mindenáron kórházba akarta vitetni magát a mentőkkel. Én nemet mondtam. Valamikor azt üzente nekem a doktor, milyen okosan tettem, hogy nem engedtem a férjemet kórházba szállítani! Csak néztem, hogy most mi a helyzet? Ezt tovább nem is kívánom ecsetelni, és mindezt csak az azért írtam meg, hogy akkor most milyen véleménnyel legyek erről az orvosról?
A lényeg, hogy így jártunk az oltással. A férjemet az elsők között kellett volna oltani, én úgy érzem. Erre felhívott a háziorvosi rendelő egy másik orvosának az asszisztense, hogy most a Szputnyikkal be tudnának oltani minket. Amikor elmondta, hogy minket 3 hónapig nem is lehet, mert elkaptuk a kórt, csak ámult, hogy erről semmi nincs a papíron, tehát a betegségünk sem került regisztrálásra, a másik az, hogy én a Pfizer-vakcinát kértem mindkettőnknek.
A laborleletünket nem találják a háziorvosi rendelőben. Az orvosunk megígérte 1 hete, amikor a férjemnek maszek alapon jöttek infúziót adni, hogy valamilyen leírás kell legyen a betegről. A doktor úr azt is mondta egy hete, hogy bedobják a postaládánkba, mi történt velünk, de azóta se papír, se egy telefon, magyarul semmi!
Azért írtam Önnek, mert egyszerűen itt áll az ember tehetetlenül, és nem tud mihez kezdeni. Ehhez képest a rádióban, televízióban reggeltől-estig nyomják a szöveget, hogy ők mi mindent megtesznek. No komment. Az eset tanulsága, ha nem vagyok éber, akkor lehet, hogy ma már a temetőben nyugszunk. Egyébként a tesztelők, amikor itt voltak a lakásunkon, azt mondták, hogy a háziorvos másnap megkapja az eredményt, és azonnal tud intézkedni. Nem láttam, nem hallottam a háziorvosról, csak úgy, ha én kerestem őt!
Remélem, sikerül majd valakivel beszélnünk, aki dokumentálni fogja a betegségünket, és tanáccsal is el tud látni arra a kis időre, ami még visszavan.
(Fotó: MTI)
