Hatvankét esztendeje, 1958. június 16-án hajnalban végezték ki Nagy Imre miniszterelnököt és két társát, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót. Az 1956-os forradalom után halálra ítélt kormányfőt és társait 1989. június 16-án ünnepélyes keretek között újra temették, s akkor Orbán Viktor sokak szerint hatásos beszédet mondott a budapesti Hősök terén. De ki emlékszik arra, hogy Nagy Imrét az oroszok Mátyásföldről hurcolták el?

Most leginkább Trianon századik évfordulója okán búslakodunk. „Megfogyva bár, de törve nem” – olvasható a kormányzati propagandaplakátokon. De vajon örülnének-e a ma fanyalgók, ha fennmarad a számos nemzetet magában foglaló Osztrák-Magyar Monarchia? A kérdés persze történelmietlen, és már csak a kellő ismereteim hiánya okán sem akarnék belemenni ebbe.

Nagy Imréről és mártírtársairól viszont szó sem esik, inkább a meglehetősen vitatott személyiség, Horthy Miklós emlékét ápolja a kormány. Aki már a múlt század húszas éveiben megalkotta az első zsidótörvényt, a numerus clausust, amely korlátozta a zsidó felekezethez tartozók részvételi arányát a felsőoktatásban. És akkor hol volt még Hitler, s hol az őrült rögeszméje a zsidók kiirtásáról?

Tavaly novemberben Lázár János volt kancelláriaminiszter viszont virágot vitt az általa „igaz magyar hazafiként” méltatott Horthy Miklós sírjára. Szerinte ő „hős katona volt, igaz magyar hazafi, akire főhajtással kell emlékeznünk”. Nem biztos azonban, hogy így emlékeznek rá azok, akiknek az egykori hozzátartozóit a „magyar határ” védelmében Horthy küldte vágóhídra a Don-kanyarba. Arról nem is beszélve, hogy a második világháborúban több mint félmillió zsidó honfitársunk végezte gázkamrában, és ebben az „igazi magyar hazafinak” is része volt. Mellesleg alig több mint száz éve, hogy 1920. márciusában Horthyt kormányzóvá választották, s akár ezt is ünnepelhették volna.

De térjünk vissza a kiindulási ponthoz: hatvankét esztendeje, 1958. június 16-án hajnalban végezték ki Nagy Imre miniszterelnököt és két társát, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót. Rájuk a halálos ítéletet egy nappal korábban szabták ki, s azt sietve végre is hajtották. Erről a napról megemlékeztek a Parlamentben, s a mártírhalált halt miniszterelnök szobránál a kormány nevében az igazságügy-miniszter helyezett el koszorút.

Az 1956-os forradalom célja kétségkívül a „maradék” Magyarország függetlenségének helyreállítása, vagyis a megszálló szovjet csapatok hazaküldése, a demokratikus többpártrendszer bevezetése volt. Orbán minderről 1989. június 16-án sokak szerint igen hatásos beszédben emlékezett meg. Azután eljutottunk addig, hogy Nagy Imre szobrát a Parlamenthez közeli Vértanúk teréről a Jászai Mari térre száműzték, s minden felhajtás nélkül felavatták az új helyén.

És mi került tavaly novemberben a helyére? Az 1918-ban meggyilkolt Tisza István miniszterelnök halálának évfordulóján, Vlagyimir Putyin orosz elnök budapesti látogatásának másnapján leplezte le Orbán Viktor kormányfő és Kövér László házelnök a „vörösterror áldozatainak” újraállított emlékművét, amely a „szovjet fegyverek árnyékában hatalomra került kommunisták által meggyilkolt, megnyomorított, tönkretett, elüldözött áldozatokra” emlékeztet. Tisza egyébként a különböző nemzetiségeket tömörítő monarchia pártján állt, és máig nem tisztázott, hogy ki volt a merénylő.

Kérdezhetik persze, hogy DK-s politikusként, a XVI. kerület önkormányzati képviselőjeként mi közöm van ehhez. Annyi mindenképpen, hogy az 1956-os szabadságharcról – mint mindenki másnak – van véleményem. Nagy Imre szerepének megítélésében lehetnek viták, de az egykori kommunista képes volt saját korábbi nézeteivel szakítani, és a forradalmi erők oldalára állt. Olyannyira, hogy a túlélés érdekében sem volt hajlandó megtagadni a nézeteit, hanem – kegyelmet az ítélet ismertetése után sem kérve – a halált választotta. Nyugodjék békében!

Érdemes még valamiről beszélni, s akkor világosabbá válik a személyes kötöttségem is. A megszálló szovjet csapatok 1956. november 22-én vették őrizetbe Nagy Imre miniszterelnököt és társait, miután ők – elfogadva a büntetlenséget ígérő hamis ígéreteteket – elhagyták a számukra menedéket nyújtó jugoszláv nagykövetség épületét. Ezután Nagy Imrét autóbusszal a mátyásföldi szovjet laktanyába vitték.

Ott egy román pártfunkcionárius rá akarta venni, hogy kijelentse: önként Romániába távozik. Miután Nagy Imre ezt elutasította, s nem mondott le a miniszterelnöki posztról sem, 1956. november 23-án társaival és családjával együtt erőszakkal Romániába deportálták. Az őket szállító repülőgép pedig a mátyásföldi repülőtérről indult. A végeredmény közismert: a politikust kiadták a magyar hatóságoknak, s őt és társait 1958. június 15-én halálra ítélték, majd másnap felakasztották.

Kötelességemnek érzem, hogy mind többen megemlékezzünk erről.